200. éve született Liszt Ferenc

Ma 200 gyertya gyúljon,

az égi magasságban lobbanjon a láng,

az eltűnt idők vigasz szaván

- ha a MAZEPPA dallama

dördül fel a fényes fekete zongorán.

Ma állva tapsol a világ,

lelkesülve a múló századok hitén,

mit siker, áldás, vétek és bűn kísért.

S a kínos csend és irgalmatlan vágyak,

mit a vándorok mindig megtalálnak.

Mint a mennydörgő akkordokat

s a sátáni hangokat,

ha szonátává duzzad

a cédrusok lehajló ága, s a vad forgatag.

Bár a termő anyaföld ölelné tested!

- kettétörte emléked mégis a vaskos idő.

Szétosztva élsz tovább bennünk,

mint egy nyugtalan, megcsalt szerető.

Egy lobogó szenvedély vagy

az átvirrasztott éjszakák sötét egén,

s egy lázadó csók az ifjú ajkon.

Pódium, taps, kínzó szerelem,

a van és nincs kavalkádja,

az életed, az életünk a muzsika ára.

Ma 200 gyertya égjen, vörösen, fehéren,

szóljon a fergeteges taps az elmúlt idők felett,

mit legyőzött a zene, s a határtalan képzelet.

                                               2011. 03. 09

Az aggódó házsorok


A tér kitágult,
Átlátszóvá váltak a falak.
Az üveglapról visszafénylenek,
A kisemmizettnek hitt szavak.

Tágítja a teret az idő,
Fehérbe mártózik a nap.
Selyem ráncokban fürdik,
Az igen az aranyló ég alatt.

Egymásért nyújtóznak a karok,
Mint folyók felett a híd,
Ha két távoli hegyet,
Egy szakadék szétszakít.

Meleget érzek,
Az őszi nap ragyog.
Fellélegeznek
Az aggódó házsorok.

Egy hete
még szelíden
lebegett körül
a napsugaras
ősz.
Az égbolt eltorzult,
mikor meglátta
elnémult arcod.
Ismeretlen rémület
takarta
fénytelen szemed.
Benned az ősz
bozótként
remegett, didergett.
Ma retteg
benned a dac,
magad előtt
letagadod magad.
Félrebeszélsz,
szavakat cserélsz
- titokzatos vagy!
Nem tudod
mit akarsz!
Csak dadogsz,
és andalogsz…
Magad előtt
És magad után.

Rád gondolok

Majd együtt nézzük a tengert…
vígasztallak téged, és halkan énekelek,
a kelő nappal kelek, hogy téged lássalak.
Majd vitorlázunk együtt a tavon,
ringatózunk a tarajos hullámokon,
és nézem, ahogy fújja a szél a hajad
- mert a hajnal visszhangja vagy.
Vagy Párizsban sétálunk,
mint két bolondos vándor,
kiket a fuldokló zápor,
s a szerelem hajszolt oda.
Éget majd a ránk talált
csókok mámora.
Féltőn ölelj meg a Szajna parton,
mert majd eggyé olvadnak a békítő percek,
mik eddig fuldoklón pereltek
- érzéketlenül.
Idegenből lettél hirtelen rokon,
Lettél egy égő könnycsepp az arcomon.
Várlak a zsúfolt villamoson,
s az üresen vacogó megállóban.
Szívemben dobban a tanácstalan sóhaj,
Mi esendőn utánad oson.
Várlak, ha reggelente zakatol a vonat,
s késő este, ha viszi az álmomat.
Eszembe jut a méz illata,
s a tányéron a puha kenyér.
Minden, amit itt hagytál –beszél,
de hallgat a fekete zongora.
Reszketek nélküled…
Csak tiszta vízben mosom
tisztára az arcom,
s hangodban mártózom meg,
mint friss patak tükrén
az ébredő reggel.
A féltett álmom most is diderget,
s a harmatképű nyár.
Hiába becéznek a nyíló virágok,
s az árnyas sikátorok…
A megkopott lépcsőn, ha járok
- koldusszegényen
csak rád gondolok.