Csak a képet módosítottam -lsd.:előző hozzászólást Bocsi a négy nappal ezelőtti zavarásért!

Tavaszt veszek Magamnak megérek annyit, Hogy vegyek magamnak hétköznapokat, S egy-két ünnepet. Hogy befűtsek ha fázom, S hogy otthon otthonlegyek. Az ajtóm bezárom ha jönnek A szövetsé

A tél közepén... Ködből épített magának Házat a tél, Vastag a fala, Hozzád is elér. De lehet, Hogy távolságot dermeszt Közéd, s közém A tél, A tél közepén.

Képekből szavak... ( Kovács Imre festőművészhez) Az erdő hátán a semmiség henyél Csillagok álmán alszik az éjjelek éjjelén. Felriad – remegve szökken, Majd mindenét elhagyva rohan eszeveszetten. Mozdul az élet az égre, Fákat fest fehérre, s feketére. Hitszegő számadás az örökös fényben, - fonnyadt levelek vannak veszélyben. Vakító fényben fürdik a csend, Csendjét osztja szét sejtelmesen. A fák ága görcsösen görbül az égre, Ágaskodik, hogy az eget felérje. Mint a láng a lenge árnyuk, Táncoltatják lombruhájuk.. Karcsúak az akácok és fenyők, Lombjukat rázzák, akár a nők. Fiatalok, és szépek, Öregedők, vagy elvetéltek. Létük maga a csoda! - lehet okoskodó, vagy néha ostoba. Évgyűrűket gyűjtenek, Rügyekben ébredő szerelmet. Szerelemtől forró nyarat, S Isten hitét éneklő madarat. Ha már alkonyi vörösben izzik a lomb, Ha ősz fut át hozzád a domboldalon, Elönti az erdőt a sárga és a barna, S a barna földet az avar takarja. Csupasz lesz újból a platán és a tölgy, Egyszerű barna, akár a föld. Törzsük mozdulatlan, égre néz szájuk, Sátáni fénytől hangos az imájuk. Egymáshoz hajolnak, összeérnek az ágak, Érted, s értem mondanak imákat. Erős derékkal tűrik a vihart, Tudják –águk tavasszal újra kihajt. A fénylő fehér hóban árnyuk összeér, Nincs más színük, csak fekete és fehér. A téli csend tiszta, mint a csengő tiszta szó, Vagy a falvakra hullt vastag hótakaró. Az erdők hátán a mindenség zenél, Az emberek álmát szövi az éjjelek éjjelén.

Kölcsönkért szeretet... A hajnal küszöbét most lépte át a reggel, Táncol bennem a kölcsönkért szeretet. Repkedve várom érkezésed, Mint zuhogó vízesés az esőcseppeket. Ölelkezve alszik párnámon a sötét, és az éj, Lábujjhegyen táncol a reggel. Fuvolázza fülembe a régi karácsonyok dalát, A kölcsön kapott szeretet himnuszát.

Mesélj a csendben... Zsolozsmát vacogj ha ég dörög és döng És meginog alattunk az értelem földje. Ha visszajön az elküldött levél Olvasatlanul most és mindörökre. Zsolozsmát mondj és értelmes imát Ha uton- utfélen marcancol a vétek. Ha a törvények árnyékából lépnek Elén az izmos verőlegények. Menekülj ha csendből a zajba rohansz Ha titok röpít mikor vétkezel. És füstszagú hazugságok mögött A hallgatástól védve magadtól tűntél el Hadd fessem meg én magam A nap első sugarát ha éget. Ha csipke kendők adnak nekünk Csillagmenedéket. Beszélj csak beszél ha kezedből Erőtlenül kihull az üvegpohár. Ha álomra hajtja fejét az éj És télen a nyár. Mesélj a csendben levelet a fákra A távolság titkába merűlj. Hol az éhező nyírfák tövében Holnap melege ül rezdületlenül.

Süvítő szél... Süvítő szél Keressük együtt Az örvénylő Végtelent, Az előre nem láthatót A láthatatlan jövőt. Öleljük együtt A szelíd perceket A poklot és a mennyet Az erdőket, És a végtelen mezőt. Süvítő szél Küldd a távoli hegyeket A városok mögé. hízelegj faluszéli csendet, Fényesre csiszolt délutánt Ölelő karjaim elé. Hozzál cseppnyi csengettyűket Hogy csilingeljenek Az éj közepén A síró csendben, Térdepelj a vágyaim elé! Sűvítő szél Öleljük együtt Amit nem lehet. Az elfelejtett, elnyűtt perceket, S a kérlelhetetlen sorsokat.

Akrosztichon (Férjem születésnapjára) Duruzsol a meleg kályha Ajtaján átízzik a parázs. Rakj rá fát eleget, Attól lesz meleg a szobánk. Behavazott kint az utca, Ostor csattog suhintva. Siet a lovas szán. Jajgat a tél a pusztán, Átlép bokrot, buckát. Néptelen a havas táj. Ordít nagyot a kocsis, Süvölt a tél a torkán.

Magadnak megmaradj.... A kerge aszfalt fintorok, mint földre zuhant tetszhalott bánja vétkét, mit el sem vétett. Szánjuk meg az elitéltet! Hisz kóbor ivadéka ő a céltalan bűnnek, mik osztozkodnak bár, de visszatérnek a megbolydult sejtelmek közé. A megsápadt arc, a borostás szakáll, az áporodott szag felkavar. Széthullik a vigasztaló szó, s az eskü, mi bilincs a kézen, a búcsúzó és megtért ölelésen. Osztozz meg magadon, ha a vásott rongy szorítja nyakad, de magadnak is megmaradj. Ha jöttmentek közé zártak, s a remeték kínját kiálltad, az a sosem látott gyötrelem! Hagyd hogy védekezzen, hogy megvédjen, aki még szabad.

A legnagyobb magyarhoz (Széchenyi István halálának 150. évfordulójára) Ha apád mondja, hogy légy hű magyar ifjú Stefferl osztrák huszárkapitány, Tanuld meg, hogy blumen – magyarul virág, - s reményt vesztve is maradj magyarnak. Ne hagyd, hogy rajtad szánakozzanak kárvallott ellenfelek – legyél szilárd! Ha halkul a vihar, ha eső szitál, ha a vajúdó nemzeted hallgat. Adj abból, mit hű földed terem, tegyél, hogy a folyóknak medre legyen, s hídja, mit akar keserű szenvedély. Tudásnak józan háza, az értelem, hogy a fiak fia mind magyar legyen! Új élet kell, mit elkerül a veszély.